A Bulgárföldi Általános és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Iskola épülete oly természetesen illeszkedik mesterségességében már-már naturális környezetéhez, hogy olyan, mintha a földből nőtt volna ki, abból a földből, amelybe a panelmagok vannak gondosan elplántálva. - Az Olvassunk Együtt Miskolcon járt.

Miskolc panel-sziluettje már messziről, 30 kilométerrel a város előtt, feltűnik az autópályán. A szivárvány csak fokozza az összhatást. Konkrétan odatartunk, Diósgyőrbe, azon belül is Bulgárföldre. Miskolc városrésznevekben, és a névadásban alighanem magyar bajnok: Bandzsalgó, Békeszálló telep, Lyukóvölgy, Kék-acél kertek, Kenderföldi Lakótelep, Mexikói-telep, Pocogó, Őzugró, Tatárdomb – csak hogy a környéken maradjunk. Bulgárföld etimológiáján töprengünk a kocsiban.

fotó: Valuska Gábor

„Az itt élő és kertészkedő bolgárok miatt lett Bulgárföld. Leszármazottaik ma is itt élnek.” – tudjuk meg az iskolában a választ. Elképzelem milyen lehetett ez a most is meglepően zöld és parkos terület, akkor, amikor itt virágkertészet volt. Ha átpillantunk az Andrássy út túloldalára, a Diósgyőr stadionját, és kicsit messzebb a Vasgyár gőzeit és tornyait látni. Paneltömb ide, virágkert oda, így is nagy a kontraszt. Ahogy haladunk az épületek között, hamar érzékelhetővé válnak az időrétegek. Georgi Sztanev bolgár kertész 1929 után adta a városnak ásványi anyagokban gazdag földjét. (A mai telefonkönyv szerint összesen nyolc Sztanev él Magyarországon, ebből egy Georgi nevű Szolnokon, két Sztanev Orosházán, a többiek pedig Budapesten. A miskolci Sztanev-ágról nincs hír.)

Az első munkáslakások még a második világháború előtt épültek, ezek az épületek kopott patinájukkal elválnak az ötvenes években épített nagy testvérektől. Az egyik ház tövében, feltételezéseink szerint egykorvolt atombunker, jelen percepciónk szerint üzemen kívüli, értsd: eltömített szeméttároló pihen. Harmadik hullámban, a hetvenes években kezdték el a panelházak építését, a három tízemeletes kiemelkedik, a négyemeletesek szolidan szinteződnek az összképhez. A negyedik réteg mostanság képződik, a panel-rehabilitáció keretében renoválják a társasházakat. A Bulgárföldi Általános és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Iskola épülete oly természetesen illeszkedik mesterségességében már-már naturális környezetéhez, hogy olyan, mintha a földből nőtt volna ki, abból a földből, amelybe a panelmagok vannak gondosan elplántálva.

Az iskolai grund a tornaórát várja, a túl-keményre fújt labda pattogását, a könyvtárosnő pedig minket. Az asztalon társasjátékok. Miközben nézegetem őket, a könyvtárosnő lendületesen magyaráz, valójában azonban szabadkozik: „a gyerekek nálunk elég feketék, itt legalább játszanak.” – kezdi az antrét, s a gyarmati nevelők kedvességével és értetlenségével mosolyog. A szabadpolcon a Borges-esszékből ismerős radikális mellérendelés és rendezett káosz szellemében egymás mellett pihen a porban az üveg mögött, és várja az időknek végét, vagy a selejtezésnek kezdetét, a százéves Kant-kötet, a Rákóczi-breviárium, Marx Tőkéje, Lenin levelezése, és Kazinczy Ferenc válogatott versei. „Még az elődöm hagyta így, úgy hat éve” - szabadkozik újfent. Ezt az izgalmas, alkalmi társaságot talán nem is szabad szétültetni. A beljebb lévő könyvtárszobában találjuk a klasszikusokat és a kötelezőket, és azokat az ismeretterjesztő könyveket, amelyeket a korabeli viszonyok miatt olykor egy-egy terület legnagyobb, leghivatottabb tudósa írt parkolópályán: Vekerdy László: Így élt Newton.

A könyvtár előterében hamarosan megjelenik a tanári kar egy része is. Szendvicsek, pogácsák, termoszkávé, akárha egy osztályozóértekezlet nagyszünetében lennénk. Kiderül, hogy van iskolatej. fotósunk azonnal kér és rögvest kap. Közben Péterfy Gergő wifit keres az éterben, posztolni akarja a baracklét. Az iskolatej proust-i hatásának hála nosztalgikus napsütés dereng át a függönyön. Napközi, nótafa, úttörőtábor. És egy önkéntelen magyarázkodáshullám, hogy volt valami jó abban a békebeli világban. A gyerekek elfoglalták magukat, a szabadidejük is hasznosan telt. Az iskolát 1968-ban avatták fel, ennek a bizonyos középkádári kornak a zenitjén. Az iskola a környéken élő, legnagyobbrészt munkáscsaládok gyermekeinek oktatására épült. Valaki a cserkészeket említi, hogy az is jó, de Csillebérc emléke hangsúlyosabb. A nosztalgiát aztán a Diósgyőr focicsapatára terelem. A negyven-ötven éves hölgyek kapásból elkezdik sorolni a hetvenes évek legendás DVTK-jának nagyjait: Oláh Feri, Veréb Gyuri, Tatár Gyuri. A diskurálásnak lassan vége. Kezdődik az együttolvasás. Juga Veronika a terem közepén, Szuper Levente, stílszerűen, a kapuban kezd. Aztán ő is leül a kör közepére.

A bő negyedórás beszélgetésből több dolog is kiderül: jelentkezni mindenki megtanult illedelmesen, a Micimackó itt is abszolút kedvenc (a Deák Diák és Tiszabő után egyelőre megdönthetetlen az első helye), és, hogy a lakótelep majd minden lakásába bevezették a kábeltévét. Ugyanis 3-4 könyvélmény mellett, egy tucat rajzfilmfigura neve hangzott el fejenként: Batman, Spongya Bob, Scooby Doo, Transformers, Shrek, de azért képbe jött a jó öreg Gombóc Artúr és Hófehérke is.  

Juga Veronika Lázár Ervin egyik kötetét hozta. „Ismeritek?” Az egyik kisfiú válaszol: „Igen”. „És a Manógyárat ismered?”. „Igen!.” „És szereted?” „Igen!” „Segítesz nekem olvasni?” „Nem.”

Szuper Levente távolabbról kezd: „Egy kicsit idősebb vagyok, mint ti.” „Azt tudjuk” - küldik vissza többen is a korongot. Saját, gyerekkori kedvenc mesekönyvével érkezett, a csehszlovák Kisvakond történetével. Nem tudom, hogy másban is hasonlítok-e Szuper Leventére, de nekem is az egyik kedvencem Krtek békebeli, idillikus meséje. (Ha Németh László eszménye a Kert-Magyarország volt, akkor a Kisvakond szellemében, ennek a cseh párja a Kisipar-Csehország lehet: ebben a mesevilágban mindenki hozzáadja a maga termékét, portékáját, és ezzel mindenki jól jár.)

Közben végignézek az osztálytermen. A falon a Himnusz szövege, az alanyi ragozás példamondata, a Csengetésrend és Lady Gaga arcát (el)viselő naptár. Az együtt-olvasás úgy lesz teljes, hogy az osztályból tízen elmondják Janikovszky Éva nagyszerű meséjét, a megunhatatlan „Ha én felnőtt volnék”-ot. Az előadók – a hét kislány a szőnyegen, mint réten hever, és a három fiatalember, mint a háromtenor peckesen áll – mindnyájan „fehér”. Magyarul egyikük se cigány. Hogy ezt észre kell-e venni egy mese olvasásakor, és, hogy emögött milyen okok húzódhatnak, azt nem tudom. Mindenesetre feltűnő volt, hogy a cigánygyerekek zöme a terem hátsó részébe húzódott.

Ebéd a menzán: köményleves és rántott sajt rizzsel, tartárral. Juga Veronika, eddig nem volt egyáltalán felvágós, most egy másodperc alatt az lesz, és felszeleteli az egyik kislánynak a vastagpanírú sajtot. Leventét bemutatják a suli hokisainak, csak a második harmadra áll be a sorba.  

Délután Gergővel és a vizuális brigáddal felfedezzük a környéket. A lakótelepet csupa természetes képződmény tagolja: az Erenyő-patak, a Szarka-hegy, a garázssor és az 1-es villamos vágányai. Először a stadionhoz megyünk. Délelőtt fociedzés volt, az első osztályból való kiesés ellenére (vagy épp amiatt?) tucatnyian nézték a tréninget. Délutánra fiatal atlétákkal telik meg a pálya, mint megtudjuk, a megyei utánpótlás viadalt tartják éppen. Versenyzők: az egyes pályán az időjárás, utána sorban: Bőcs, Edelény, Mezőkövesd, Miskolc Hermann, Nyékládháza. Épp tiszta az idő, megpróbálnak annyi versenyszámot lebonyolítani, amennyit csak lehet. A 4x100-as váltót megvárjuk. A stadion mellett két lacikonyha, mindkettő zárva. Kicsit arrébb a Birkózócsarnok. Most látom, hogy miről beszélt édesapám, amikor Gutman József és Repka Attila nagy dobásait emlegette.

A lakótelep másik végén egyik pillanatról a másikra egy kényelmesen elterülő kertvárosban találjuk magunkat. A Szarka-hegy oldalában végig présházak és villák, szőlővel és álmos kutyákkal. Némileg bizarr aszimmetria, hogy a lakótelepről a kertekre látni, a családi házakról ellenben a paneltömbökre.  

Az iskola tornatermében a Barboncás adja elő kétszemélyes magánszámát: bábokra, hegedűre és óriási gyerekzsivajra. Indulás előtt még iszunk egy kávét a könyvtárban. Megkérdezem, hogy a kertvárosi gyerekek is idejárnak-e. Nem idejárnak, hiába esik közel, máshová viszik őket Miskolcon. Aztán ezen a résen keresztül elmesélik az iskola jelenlegi helyzetét. Az első évtizedekben az iskola nemcsak a lakótelepen élő munkások gyerekeit várta, hanem a Lyukóbányán dolgozó vájárok sarjait is. Ők abból a bányászfaluból jártak be, amelyet a Lyukó-patak után Lyukóvölgynek hívnak. Mára nincsen bánya, nincsenek bányászok, nincsen bányászfalu sem, amelyet aprólékosan víkendövezetté fusiztak össze; van viszont egy teljesen elgettósodott körzet Miskolc határában, amelyet a 16-os busz köt össze a várossal. Az ott élő gyerekeket próbálják itt tanítani. A mondatban a „próbálják” kap külön hangsúlyt. A bilinguális oktatót kérdezzük. Minden évfolyamon az A az angolos, a B-ben pedig van ugyan angol, de nem mindent tanítanak angolul. Ugyan nincsen szegregáció, de gyakorlatilag mégis van. Az A osztályból induló cigánygyerekek nagy része lemorzsolódik és átkerül a B-be. Hatodik után pedig a legtöbben hatosztályos gimnáziumba jelentkeznek, az utolsó két évre, aki angolul akarna tanulni, az se tud.  

Ebben a beszélgetésben kitapintható a kommunikációs küzdelem az előítéletek ellen, és az előítéletekért. „Vannak köztük is jó gyerekek”. „Nem mindegyik olyan, de hát mégis.” A munkásnegyed közepén lévő iskolában szomorú nosztalgiával idézik fel a régi világot. Azt a világot, amelyben szocializálódtak, amelyben elkezdtek tanítani. Azt a világot, amelyben egyértelműek voltak, legalábbis annak tűntek, mert annak akartak tűnni a dolgok. Bulgárföldi Három Nővér, szocreál rendezésben. Kiment alóluk egy világ, és a másikkal, amelyiket a 16-os busz hoz be, elég sűrű követéssel, ezzel az új helyzettel nem nagyon tudnak mit kezdeni. Látszólag szégyellik magukban a rasszistát, „de hát tudják, hogy kikre gondolunk”, és hosszan néznek ránk.

A tanárnő nem folytatja a mondatot. Egyszerre vár megértést, felmentést és megerősítést. Talán maga se tudja milyen arányban. Kedvesen mosolyog továbbra is, de a szemén látni, hogy gondolatai másfelé járnak. Az indulatok egyelőre leplombálva, még se a félelem, se az agresszió nem kerekedett felül, de „az iskola egykori jó híre megkopott, elveszett. Ha elmennek a Lyukóhoz, inkább ne álljanak le a kocsival. Csak guruljanak végig” – ezzel a praktikus tanáccsal fejezi be a magára hagyott párbeszédet. Majd, hogy oszlassa a pillanatnyi zavart, még egyszer pontosít az általánosítással: „Tudják, hogy kikről beszélünk. Ugye?” Reménykedik, hogy most azért még működésbe lép az ilyenkor elvárható és valószínűsíthető nyelvi és mentalitásbeli reflex, még befogad minket az a fekete-fehér szociális bunker, amely felmentést ad annak, aki mondja, de nem ad semmilyen feloldozást vagy védelmet annak, akiről mondják. „Ugye?” És kapaszkodnak konokul és bátortalanul az (el)hallgatás és a felejtés átkozott, néma, duplafenekű, mindent elnyelő nyelvébe. Amilyen könnyű lenne válaszolni, annyira nehéz.

Az összekacsintás ma is elmaradt.


Szegő János

3 komment

Címkék: riport

A bejegyzés trackback címe:

https://olvassunkegyutt.blog.hu/api/trackback/id/tr882018272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csekoma 2010.05.21. 16:19:15

Fiúk! Jöttetek, láttatok, de igazán nem néztetek szét. Amit rólunk írtatok sokszor nagyon bántó. A városunkat, az iskolánkat és minket is leszóltok. Csak azt láttátok és írtátok meg, ami nektek tetszett vagy nem tetszett. Arról véletlenül sem nyilatkoztok, hogy mennyit adunk /tanításban, gondoskodásban, figyelemben "urambocsá" szeretetben /ezeknek a gyerekeknek. Városunk igen nehéz helyzetén is poénkodtok. A "polcon porosodó könyvekkel" azt szerettem volna bemutatni nektek, milyen ÉRTÉKEK is megtalálhatók egy iskolai könyvtárban. Ha megnézitek azokat a képeket, amit ti fényképeztetek, láthatnátok, hogy a gyerekek vegyesen ültek. Csak látni kellene és nem ítélkezni. Nagyon elgondolkoztam az én megnevezésemen: gyarmati pedagógus. Kikérem magamnak. Megkérdeztetetek egyetlen gyereket is arról, hogy vélekedik rólam, rólunk. Nem. Ez így egyszerűbb.

csekoma 2010.05.21. 16:34:10

Szeretném, szeretnénk, ha a valóságot írnátok meg és nem a bántó irónia frecsegne a riportból. Az írásotokból csak az derül ki, hogy mi milyen rasszisták vagyunk. Mi elmondtuk a bajainkat, nehézségeinket, amit ti teljesen kiforgattatok. Nem tudjátok, mennyi mindennel /munkamódszer, pszicholóia, pedagógiai irodalom.../próbálkozunk a minél jobb eredmény eléréséért. Ezek a gyerekek sokkal több segítséget megkapnak tőlünk, mint a szüleiktől, a családjuktól, számukra ez pozitív diszkrimináció.
"A gyarmati pedagógus könyvtáros"

olvassunkegyutt 2010.05.27. 13:16:53

Kedves Csekoma,

Sem elhallgatni, sem megszépíteni nem akartuk azt a valóságot, amivel mi találkoztunk, a környéken, a könyvtárban. A könyvtár értékeit senki sem vitatta, akár az előző kolléga felejtette ott őket, akár Ön hagyta ott szándékosan; Miskolc város nehéz helyzete részben látható, részben pedig az a nézőpont is akceptálható, ami a másé. Például a látogatóé.

A gyerekekkel beszélgettünk, viszont nem a pedagógiai módszerekről. A felháborodott kommentben felemlített pszichológiai módszerekről vagy a pedagógiai irodalomról egy szót sem hallottunk Önöktől, viszont saját maguktól, érkezésünk után elkezdtek az elég fekete gyerekekről beszélni. Jó szándékukat nem vitatom, de így különbséget tenni a gyerekek között nem pozitív diszkrimináció, hanem diszkrimináció. Erre írtam azt a valóban erős kifejezést, hogy a gyarmati nevelők kedvessége és értetlensége. És állításom mindkét tagját igaznak érzem. Kedvesen nem lehet feketézni, csak értetlenül - vagy embertelenül, de itt nem erről volt szó. Mondataikat leírtuk s nem kiforgattuk, próbáltuk megérteni azokat. És ez a nehezebb út. Egyszerűbb lenne visszabólogatni, hogy persze értjük-értjük; egyszerűbb lenne elhallgatni ennek a vendéglátásnak ezt a kínos epizódját.
(És még annyi: biztos nem tudatosult, de az Olvassunk együtt programot az OSI (a Nyílt Társadalom Intézet) Roma Programja indította és szervezi.)
süti beállítások módosítása