Az iskolában a júniusi moraj fogad minket, zsizsegés-együttmozgás, az áció-káció közötti stációban járunk. A felsősökkel, miközben a könyveket visszük a díszterembe, mi másról, mint a foci vébéről beszélgetek. Brazília, Brazília. Messi. Christiano Ronaldo. - Az Olvassunk együtt Nagypeterden járt, Szegő János riportja.
 

Fotó: Valuska Gábor

Új helyszínre tartunk, ráadásul új utakon. Észak-kelet – Tiszabő, Miskolc, Alsózsolca – után az ország déli szegletébe, Nagypeterdre igyekszünk az új autópályán, amely a GPS szerint nem is létezik. Ahhoz képest, hogy nincsen, meglehetősen hosszú a sztráda. Nagypeterdre bő órával a kezdés előtt érünk. A települést, mint egy természeti képződmény, mint egy folyó, vágja ketté a 6-os főút. Rögtön az út mellett a község híres szülöttének, Baksay Sándornak a lakóházát fedezem fel. A bejárati oldal gyönyörűen felújítva, ha a református püspök és akadémikus Szentlőrinc irányából egy szép napon visszatérne, talán meg se ismerné saját portáját. Hogyha Szigetvár felől érkezne, akkor pláne nem, ugyanis míg a homlokzata teljesen rendezett, addig a ház hátsó fertálya éppenséggel nincsen, négyen-öten most építik újra.  

 

A templomban galambok búgnak, a templom mellett első világháborús emlékmű, alátoldva a második világháborús áldozatok nevei. Egy Kovács János az első világháborúban, egy másik Kovács János és a második világháborúban vesztette életét. Egy kovácsjános és még egy kovácsjános, mintha ez a név a magyar történelemben mértékegység lenne.   

Az iskolában a júniusi moraj fogad minket, zsizsegés-együttmozgás, az áció-káció  közötti stációban járunk. A felsősökkel, miközben a könyveket visszük a díszterembe, mi másról, mint a foci vébéről beszélgetek. Brazília, Brazília. Messi. Christiano Ronaldo. Közben megérkeznek a mai vendégek, akiket nem lehet sem előadónak, sem fellépőnek nevezni. Nem előadnak ugyanis, és nem is fellépnek. Játszanak. Jelen vannak. Nyári Oszkár és Szilvia Kaposvárról jön, Beck Zoli a 30Y-ból, vagy egy tucat hangszerrel battyog fel az emeletre. Várjuk a csengőt. A sarokban kávé, szendvicsek. Kávézás közben ismerkedek meg Bogdán Lászlóval, aki a Dél Zselici Cigányok Szövetsége Többcélú Térségi Társulás Egyesület tagjaként igyekszik pályázatokkal, programokkal segíteni a romák integrációját. A szomszédos Rózsafán született, majd a pécsi Gandhi Gimnáziumba járt, s most a szintén pécsi jogi egyetemet végzi. Tudatosan készült és készül erre a pályára, itt szeretne dolgozni és segíteni. Az el is kél, a rózsafai kisebbségi önkormányzat éves költségvetése 550.000 forint. (Amilyen hosszú a társaság neve, olyan kicsi a büdzséje.) Ebből gazdálkodni nem szakma, hanem művészet.  

Míg jönnek a gyerekek, fel tudom tenni az alapvető kérdést: mitől van az, hogy az ország északi sarkával szemben, ahol a cigány–nem-cigány egymás mellett élés helyett, az egymás mellett félés, és az agresszió lesz egyre hangsúlyosabb, itt Baranyában, hiába a hatalmas szegénység, nem alakultak ki a Borsodhoz hasonló állapotok. A felvetést igaznak tartja, ám a választ csak körvonalazni tudja. Itt talán jobban figyelnek egymásra az emberek, és nem dőlnek be az erőszaknak. (Tény, ami tény, Nagypeterden és Rózsafán a Fidesz evidens győzelme mellett, mindkét helyen megelőzte az MSZP a Jobbikot.)

Közben megérkeznek a gyerekek, illedelmesen köszönnek, és helyet foglalnak a könyvtár-díszteremben elhelyezett nézőtéren. Ez a békebeli, frontális pódiumjelleg azonban nem sokáig marad így. Nyári Oszkár és a többiek elkezdik az Olvassunk együtt! eddigi történetének egyik legemlékezetesebb programját. Mesematiné, játékóra, színházi beavatás, személyiség felszabadítás, mentális átmozgató tréning, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Nyári Oszkár egyszerre maga a higgadt tapasztalat és a szikrázó spontaneitás. A picit megszeppent, megilletődött gyerekekkel a játéknak és a szabadságnak azon az egyetemes nyelvén kezd el beszélgetni, amely az önkényes tekintélyt, az üres formalitásokat ugyan kifigurázza, de a játékhoz elengedhetetlen szabályokat, és a szabadsághoz nélkülözhetetlen tiszteletet viszont őszintén megsüvegeli. Mint amikor vendégségben levesszük, mert levehetjük a cipőt. Már ha úgy kényelmesebb. Ebben remek partnere felesége Nyári Szilvia, és Beck Zoli a maga pasztelles, fátyolos jelenlétével, némiképp olyan, mintha valaki iderajzolta volna. Gitározik, dobol, tempót ad az egésznek.

 

 

A meséket a kiskakas gyémánt fél krajcárjáról, és Holle anyóról a gyerekekkel együtt olvassák, és együtt játsszák. És nincs az egészben semmi tettetett, vagy talmi. Ki kukorékol a legszebben, szól a Nyári-kérdés, és majdnem elkezdek én is kukorékolni. A só című népmesét, melyben az öreg király előbb elkergeti legkisebb lányát, mondván, ha csak annyira szereti édesapját, mint az emberek a sót, akkor látni se akarja; majd megbánva hirtelen mérgét, és megízlelve a sótalan ételeket, visszafogadja a lányt, aki vándorlása közben az élet szerelmetes fűszereivel is megismerkedhetett, persze nem hagyják só, azaz szó nélkül. Mi a tanulság, kérdi Oszkár. „Az ember nem élhet meg só nélkül” – jön a válasz. Igazat kell adni a referenciális olvasatnak. De jön egy újabb okos értelmezés is: „Nem szabad felkapni a vizet.”  

Észre se vesszük, hogy már eltelt két óra. A gyerekek fellépésével zárul a program. Egyikük mesét olvas fel, egy tíztagú szavalókórus pedig klasszikus, hazafias verseket szaval. Általában az Alföldről. (Szép vagy Alföld, legalább Petőfinek szép – dünnyögte egyszer Karinthy Frigyes, amikor már három órája döcögött a vicinális a kánikulában a rónaságon.) A gyerekek átszellemülten, izgatottan szavalnak. Voltaképpen hadarnak, tagolatlanul mondják a szöveget, memóriájuk minden idegszála a feladatra feszül. És ettől a Berzsenyi-strófák, a Vörösmarty-mondatszimfóniák és a Radnóti-sorok csak megemelkednek, még igazabbak lesznek. A kis Túr egyre szaporábban siet a Tiszába. A Nem tudhatom első versmondatát kétszer kezdi el a kisfiú. Nem tudhatja, de intenzíven érez valamit, a „nekem szülőhazám” mindkétszer stilizált és patetikus „nékem” lesz. A vadászpanzió halljára emlékeztető díszteremben valahogy jó látni, hogy ez a tájék nekünk, mindnyájunknak mennyi mindent jelenthet.
 

Szegő János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.