2010.11.15. 01:05
Petőfi 111 - Hejőkeresztúr
Hejőkeresztúr a jelenlegi magyar oktatás és szociális dimenzió ellenpéldája, ahol a gyerekeknek az okoz gondot, ha kikerülnek az iskola falai közül. - Szegő János riportja.
fotó: Valuska Gábor
Nem hittem volna, hogy hetente fogok elmenni az autópályán Hejőkeresztúr mellett. Aztán az együttolvasások majd’ minden alkalommal erre a vidékre vittek minket. Azt viszont még kevésbé gondoltam, hogy ezek a sztráda mellett megbújó települések, egyszercsak, absztrakt topográfiai jelekből, valóságos helyekké, érzékelhető terekké válnak. Így jártam a Nyékládháza és Tiszaújváros között található Hejőkeresztúrral is. Pontosabban így jártam Hejőkeresztúron is. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a település oktatási intézményét (IV. Béla Körzeti Általános Iskola és Napközi Otthonos Óvoda) megelőzi a híre. Pedagógiai, oktatáselméleti körökben az itteni nevelési szisztéma és mentális közeg etalon. Az egész úgy kezdődött, hogy…
„Segíthetek???” – rohan ki az iskola elé egy harmadikos srác. „Elemér vagyok.” Kezet fogunk, és elindulunk a könyvekkel, térképekkel a második emeletre. A mindenütt megszokott folyosói morajnak valahogy itt más a hangszíne, a tónusa. Az állaga. A teremben már nagyon vártak minket. Ahogy fordulunk az újabb könyvekért, egyre többen jönnek velünk a parkolóba. Végül szabályos munkamenetekben hozzuk fel az ajándékokat. Minden ügyetlenségem ellenére (vagy azzal együtt) felajánlom, hogy segítek összeszerelni a kartonlapokból álló várat és könyvespolcot. Mázlim van, a kis mérnökök seperc alatt összeállítják őket. Szóval, az itteni pedagógiai szemléletváltás úgy kezdődött, hogy…
„Jó napot kívánok!” Megjöttek a vendégek. Bombera Krisztina, Mészáros Antónia és Rácz Zsuzsa. Rögtön kezdenek is. Antónia felteszi a kérdést, hogy „Ki szeret olvasni?” Mi tagadás, a válasz üde őszintesége felvillanyoz: „Én utálok.” „Miért?” „Mert sokat kell.” Másodiknak Rácz Zsuzsa mutatkozik be, aki közelről indul, hisz onnan is indult, lévén Miskolcon született. Szép lassan kiderül, hogy majd mindenki Miskolcon született. „Ki akar közületek híres író lenni?” „Én nem.” „Milyen meséket ismertek?” Kórus: „Népmesék, Grimm-mesék, Hófehérke, Csipkerózsika, Három kismalac, Hókirálynő, Piroska és a farkas, Pókember, Batman.” Bombera Krisztina távolabbról indít, ő Szombathelyen született. (Egy kihajtott kulturális térkép lesz a terem.) Mesél a két gyerekéről. A kisebbik még csak négy betűt ismer az ábécéből. A, B, C, D.
Talán nem (csak) a rutin íratja le velem, hogy a műsorok, az olvasás előtti beszélgetések, avagy a beszélgetés utáni olvasások egy felívelő szakasz után elkezdenek zsibbadni, szürkülni. A gyerekek vagy elfáradnak, vagy ezt elkerülendő, elkezdenek ösztönösen fészkelődni. Most viszont figyelnek, követik az együtt-beszélgetés ritmusát. Bombera New York-ról mesél, és arról, hogy milyen volt a gyerekeinek előbb egy teljesen más, ismeretlen nyelvi világba csöppenniük, később pedig hogyan kezdtek el lubickolni ebben a medencében, eljutva odáig, hogy ma már kijavítják édesanyjukat, ha egy angol szót történetesen rosszul ejt. (Own-goal, angol öngól.) Ami azt illeti, az itteni pedagógiai módszernek is van némi köze az óceán másik oldalához, hiszen…
„Ismeritek a Boribont?” „Nem!” – mondják többen. „Igen!” – mondják kevesebben. „Jó lesz nagyon, meglátod” – bíztatja a mellette ülőt az egyik kisfiú. Bombera Kriszta elkezdi a mesét. Gabiról és Gyuriról, no meg a játékmackójukról. Ahogy kimondja a neveket, előbb a teremben ülő Gabikra szegeződik minden tekintet, aztán ugyanígy lesznek tekintettel a Gyurikra is. Mint minden jó mese, előbb ez is szomorú, aztán a végén a dolgok rendeződnek, Gabi és Gyuri rájönnek arra, hogy meg kell becsülniük azt akit szeretnek.
Na, és mire jön rá Gombóc Artúr? Ezt már Rácz Zsuzsa kérdezi meséje után. Gombóc Artúr télvíz idején Afrikába akar utazni, a hajót választja. Igen ám, de szegény annyira kövér, hogy daruval kell őt beemelni a hajó, stílszerűen, gyomrába. És tömege alatt annyira lassan tud csak menni a tengerjáró, hogy mire odaérnek, már fordulhatnak is vissza. És ez így megy talán azóta is. (Rossz nyelvek szerint G.A. csak a nemzetközi, felségjel-nélküli vizekre érvényes gazdasági jog miatt nem köt ki.) Hogy mi a tanulság? „Nem muszáj csokit enni mindig.!” „Mit lehet még enni?” „Kenyeret. Répát. Körtét. Virslit. Almát. Sajtot. Dinnyét.” Mindenki bátran mondja be a saját tippjét.
A következő körben Romhányi- és Devecseri-verseket olvasnak fel. Azért is nagyszerű választás, mert a gyerekek bemondhatják a sorvégi, felelő rímet. Mért tanulnak a kis vércsék? / Azért, hogy a leckét értsék. / Tanítójuk egy hasas, / pápaszemes, lomha sas. A hasasra a pasas rímet mondják be. Talán még jobb is. Devecseri a rímtelen, időmértékesben azért jobb volt. A legnépszerűbb a következő négysoros volt: "Apám - így szól a kis bálna -, / hadd mehessek el a bálba." "Nem mehetsz el, fiam, Péter, / nem vagy még egy kilométer." Rácz Zsuzsa a Bródy-dallammal is megtanítja a strófát. Mészáros Antónia se marad ki, ő Parti Nagy Lajos egyik meséjét olvassa fel, méghozzá az ördög darálójáról. Mesélés közben megkérdezik a gyerekeket, tudják-e, mi az a bókolás. A frakcióvezetőnek számító Elemér itt sem rest, és csakazértis válaszol egy szellemest (párdon, Romhányi-hatás). „A bók az, amikor azt mondod valakinek, hogy szép a ruhája, de közben nem is szép.” És még hátra van a viszont-műsor, amit a gyerekek adnak nekünk vendégeknek, felnőtteknek. Meg lehet különböztetni a betanított műsort és a beidomított gyerekeket, a jól előadott produkciótól és a magától értetődően érdeklődő és mozgékony nebulóktól. Hajlamos lennék keresni a sallang-rétegeket, de nem találom őket. Útba ejtem viszont az igazgatói irodát.
Az igazgató, K. Nagy Emese lendülettel fogad. „Mindjárt indulok Bajára, hogy a kollégáknak bemutassam az itteni módszereket.” Profi nyilatkozó, anélkül, hogy előre gyártott paneleket ragasztana egymáshoz, határozottan és pragmatikusan tudja mikor mit, és hogyan kell válaszolni.
Az igazgatónő több egyetemen is tanítja a tanítást. A gyakorlati ügy elméleti alapozását is fontosnak tartja. Tanulmányában egy interkulturális nevelési modell meghonosítása mellett érvel: „Milyen legyen tehát a multikulturális oktatás? Olyan alapoktatás legyen, amely mentes a rasszizmustól és a diszkriminációtól, elfogadja a pluralizmus elvét, vagyis az etnikai, nyelvi, faji, vallási, nemi, fogyatékossági sokféleséget. A mutikulturális oktatás ne az iskolában használt tantervek és oktatási stratégiák együttese legyen csupán, hanem helyezze új alapokra, demokratikus elvekre a tanulás-tanítás folyamatát. A kisebbség számára biztosítani kell a megfelelő politikai eszközöket érdekeik érvényesítésére, és el kell kerülni azt a gyakorlatot, hogy az aktuális oktatáspolitikai koncepciót a domináns csoport nézetei határozzák meg. Javítani kell a különböző etnikumok közötti kapcsolatot és a kisebbséghez tartozó tanulók teljesítményét. Ehhez az oktatás feltételein kell változtatni, vagyis át kell gondolni az iskola kultúráját, a tantervet, a tanítási módszereket és a taneszközöket. Ebben pedig döntő szerepe a tanároknak van. A tanári viselkedéskultúra, a tanítási módszerek, az értékelés, mind hozzájárulnak az iskolai ethosz alakításához.” („Társadalmi együttélés – interkulturális nevelés”, Zempléni Múzsa 2004, 2)
Ebéd után a könyvtárban beszélgetünk a tanárokkal. Ónodi Lacikáról mesélnek, aki a múltkor elaludt a matekórán. Felkeltették, Lacika rögtön bocsánatot kért. Kiderült, hogy éjjel kettőig kellett dolgoznia, csirkét pakolnia. Mit lehet erre reagálni? „Aludj csak tovább Lacika” – mondta neki a tanárnő. Aztán szóba kerül Ruha Petike is, aki nem is oly rég halálra ijesztette osztálytársait, és tanárait is, amikor az egyik szünetben elővett egy böllérkést. Rohantak is a gyerekek a tanárhoz. „Petike, mi ütött beléd???” „Tanár néni, bocsánat, csak tetszik tudni, eddig mindig a többiek adtak nekem tízórait, most meg szerettem volna mindenkinek visszaadni, ezért hoztam egy jókora oldalszalonnát, hogy itt vágjam fel.” Ezért volt hát Ruha Petinél a kés.
Hejőkeresztúron nem egy kecsegtető, politikailag módfelett korrekt, de a közegtől és a helyi viszonyoktól idegen szisztémát próbáltak magukra erőltetni, hanem egy lehetséges modellt igazítottak az itteni helyzetre. Az elmúlt hónapokban megtapasztalhattam, hogy a leszakadt kistérségekben a tanárok vagy gyanakvással, vagy értetlenséggel és frusztrációvak ejtik ki és rágják meg az olyan szavakat, mint a kompetenciaalapú oktatás, a deszegregáció, vagy a liberális pedagógia. Hejőkeresztúri csodáról beszélnek a szakemberek és az újságírók, nem alap nélkül. Noha itt az a csoda, hogy éppen nem csoda történt, hanem megy minden normálisan. A csoportmunkában fedezhetik fel a gyerekek saját egyéniségüket, a logikai táblajátokkal pedig a kreatívitást, a gondolkodást lehet olyan módon fejleszteni, hogy a logikai műveletek absztrakt rigorózussága feloldódik a játék változatos varázsában. Hejőkeresztúr a jelenlegi magyar oktatás és szociális dimenzió ellenpéldája, ahol a gyerekeknek az okoz gondot, ha kikerülnek az iskola falai közül. Amint bekerülnek egy miskolci gimnáziumba, azonnal falakba ütköznek, és időbe telik, amíg megszokják az új helyzetet. Az eredeti formájában az Egyesült Államok spanyolajkú gyerekeinek felzárkóztatását segítő Komplex Instrukciós Program (KIP) bekopogott a Petőfi Sándor utca 111-be, és évek alatt otthonra talált.
Szegő János
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Hayna 2012.03.05. 10:02:57
Kutatók egy indián törzsnél végeznek IQ-felmérést, kiadják a tesztlapokat. Az indiánok azonnal összedugják a fejüket, és közösen akarják megoldani a tesztet. Mondják nekik, hogy így nem jó, egyénileg kell. Mire a törzsfőnök: Nem az a fontos, hogy én mit tudok és a testvérem mit tud, hanem hogy együtt mire vagyunk képesek.
Sajnos, pedagógus ismerőseimmel beszélgetve gyakran tapasztalom, hogy még ugyanazon iskola tanárai között is versengés folyik. Nem merik megbeszélni a tantestületben a problémáikat, mert mindig akad valaki, aki visszaél vele. Akkor hogyan nevelik a tanulókat együttműködésre.