A távolság valami iszonyú közeli dolgokon keresztül válik valóságossá. És mintha London közelebb lenne, mint Tiszabura. - Szegő János riportja Tiszaburáról.

fotó: Valuska Gábor

Tucatnyi együttolvasó kirándulás után más tapasztalataim kezdenek lenni a távolságról és a közelségről, a centrumról és a perifériáról. A viszonyfogalmakról. Gondolkodásom és térképzetem Budapest közepéből indult ki, eddigi megszokott fogalmaim alapján, úgy tűnt, hogy messzire Nagytétény és London van. Ahogyan hétről hétre látogatunk el Északkelet-Magyarország körzeteibe, a távolság a legkevésbé sem üveggolyóként jelenik meg a szemem előtt.
 

A távolság valami iszonyú közeli dolgokon keresztül válik valóságossá. És mintha London közelebb lenne, mint Tiszabura. Ráadásul Tiszabura időben is egyre távolabb kerül, hiszen még november elején jártunk ott. Azóta ez a cikk, ez a nap valahogy bennem rekedt. Bennem ragadt. Most, a folyamatos jelen idő segítségével megpróbálom megközelíteni, feleleveníteni, és szóra bírni ezt a távolságot.
 

Haladunk Tiszabura felé, Fegyvernek határában lekanyarodunk a négyes útról. Erre mentünk Tiszabőre is még a tavasz derekán. Az volt az első alkalom, minden elhagyott majorsági épület és gyökeret eresztett traktorroncs az újdonság erejével hatott.

Most a rozsdás késő ősz és a sáros kora tél, nomeg a kátyúk között kanyarodva inkább tompaságot, telítettséget érzek magamban. Ezúttal nem is próbálom a tárgyiasság látszatával, egzakt számadatokkal, szociológiai terminusokkal védeni, de legalábbis bebiztosítani magam. Amit hétről hétre látok magam körül, az hat rám. Egyszerre tesz érzékennyé és érzéketlenné. Az időnként bennem óbégató, a szent orosz regényekből interiorizált bűnbánó nemes figurája persze állandóan kompenzál. Mi mást is tehetne? Azonban kiszolgáltatva érzékszerveimnek nem az absztrakt emancipációs stratégiákat, jóindulattal bélelt társadalompolitikai téziseket, hanem a társadalombiztosított protéziseket, ragasztott műfogsorokat, zavart, szemlesütött mosolyokat, a puhára ivott arcokat, az imbolygó pedellusokat látom magam előtt. A szégyen és a tanácstalanság elegyét.
 

Ahogyan minden élettörténet más és más, úgy minden település is különbözik egymástól. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, ahogyan a széttartó, árnyalt történetek előbb-utóbb összeállnak, átegyszerűsödnek egy-egy alaptörténetté, narratív sémává, sorsmederré; úgy épült fel bennem az a tipikus leszakadt kistérség is, melyben – hiába a csapodár Tisza vagy lomha Bükk természetes intimitása – a kényszeriparosítás kráterei vagy a parlagon hagyott földek gizgaza tűnik fel először az ideérkezőnek. Aztán jön a település határában a helységtábla (egyre több az uniós), rögtön az egyik oldalon kezdődik a cigánysor, közvetlenül a víz partján, aztán feltűnik a vályogházak között egy-egy rózsaszín giccsvilla és székelykapu. A poros piacteret a serény közmunkások alakzata és a még üzemelő, monopolhelyzetét kellőképpen kiaknázó kocsma körüli csoportosulás tagolja. Általában egy kisebb magban lelhetők fel azok az épületek és utcafrontok, ahol az ott lakóknak igénye és lehetősége van arra, hogy rendezetten tartsák közvetlen környezetüket.

Az iskolaépületnek három típusa van: a régi toldozott-foltozott egyemeletes házikó, a hatvanas-hetvenes évek modernizációs időszakának a panelépülete, és a kettő közötti átmenet, amelyben a régi oskolára ráépítettek egy szintet, vagy körberakták még melléképületekkel. Az erózió hatására mostanra a nyirkos falak megrepedtek, a plafonok beáztak, a rések között befúj a szél. Az iskola mellett a fehérre meszelt templom toronyórája régóta nem jár. Így mutatja az időt. Aztán a település másik végében egy alsóbbrendű út vagy egy fellazult vágány szavatolja a mobilitás illúzióját, vagy a szabad közlekedés minimumát.
 

„Néhányan kitörnek azért” - mondják majd mindenhol, mintha a hely, ahol élnek, fegyencgyarmat lenne vagy láger, ahonnan nem elmenni lehet, hanem elmenekülni.
 

Tiszabura belterületén keressük a Recsky Klára Általános Iskolát. Ez alatt a pár perc alatt elmémben leépítem az alapfalut, az üres helyekre behelyettesítem a konkrét tereket. Kis késéssel érünk be a terembe. Oláh Tzumo Árpád dzsesszzenész a másodikosoknak Mozartról mesél, a csodagyerekről. Az ünneplőbe öltözött gyerekeknél csak Oláh Tzumo van nagyobb zavarban. Ha már kedves hangszerébe nem is tud kapaszkodni – azért a másik sarokban várakozó szintetizátorra néz –, a zenéről való beszéddel oldja megilletődöttségét. A másik vendég, D. Tóth Kriszta oldott rutinnal mosolyog. Gyakrabban vesz részt ilyen rendezvényeken, emiatt jobban tudja leplezni zavarát.
 

Létezik a közös zavarnak egy tehermentesítő uniója, amikor mindenki látja a másikon, hogy a zavar ugyanonnan ered, és ennek hatására az illetők felszámolják előbb a másik, aztán a saját zavarukat. Most ez történik. Akkor is, ha Yehudi Menuhin nevére DJ Miki a válasz. Árpi a szintetizátorhoz közelít, legalábbis verbálisan. Elcsípek egy mondatot mint talált tárgyat. „Keresztapám is szokott szintizni a barátainak MSN-en.” Mivel karácsony előtt vagyunk, szóba kerül a közelgő ünnep. A Mikulást mindenki várja, kivéve Gyuszit. Gyuszi később D. Tóth Kriszta életkorán csodálkozik el, az nem derül ki, hogy sokallja vagy kevesli-e az évek reális számát.
 

Árpi lépésről lépésre kerül egyre közelebb a szintetizátorhoz. Még ha egy szintetizátor és egy zongora között zongorázni is lehet a különbséget. A gyerekek metált és popot kérnek, az improvizációs dzsessznek örülnek. „Ez milyen stílus volt?” - kérdezi Árpád. „Lassú, szomorú” - mondja egy kislány. Devecseri állatkertes versei másutt is sikert arattak. Ezúttal nemcsak a rímet mondják be a sorvég előtt a gyerekek, hanem Árpi rögtönzéssel zenei hangulatot is fest a strófák alá.  A koncert végén a ráadásszámról Józsika gondoskodna a Boci, boci tarka eljátszásával, helyette azonban Norbika áll a billentyűk mögé. Józsika megtorpant. Árpi beszélget vele. A lányok pedig máris D. Tóth Kriszta körül fülelnek a Lola-mesére.
 

Ahogy visszagondolok Tiszaburára, egyszerre van előttem a kellemesre fűtött osztályterem, a gyerekek arca és az a Sátántangóba illő sáros utca, ahogy baktatunk a menza felé. Az igazsághoz, és akkor itt ez a szó jelentse a valóságnak azt a részét, amit el akarunk hinni vagy el is hiszünk, hozzátartozik, hogy az absztrakt, emlékeimből és kételyeimből összetapadt átlagtelepülés utcáira nem tudok átlagarcokat, átlaggyerekeket helyezni. Lehetne nyilván típusokról beszélni: kövérekről, magasokról, fogszabályzósokról, copfosokról, satöbbi, de minden ilyen sémát kiradíroz a tekintetük, a kíváncsiságuk, a nyitottságuk, ahogyan a közelség-távolság tengely másik végéről elindulva találkozunk egymással. Ennek a találkozásnak a mindenkori egyszeriségét és evidenciáját hoztam magammal Tiszaburáról, amely messze van, nagyon messze, de ha akarunk, hamarabb eljuthatunk oda, mint Londonba.
 

Szegő János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.