A taktaharkányi mitológiának bejárata a Kisvadász kocsma a vasútállomással szemben. Kólát kérek. Pár perccel múlt délelőtt 10 óra. A Kisvadász az a hely, ahol az idők végezetéig a danubiusrádió zümmög. - Szegő János riportja.
 

fotó: Valuska Gábor


Lehetek őszinte? A taktaharkányi együttolvasásra külön készültem, méghozzá két okból is. Taktaharkányról már sokat hallottam. Egyik barátom ugyanis ide valósi, innen költöztek át Miskolcra, és ezt a helységet emlegette mindig Pesten azzal a nosztalgikus éhességgel, mintha kedvenc ételét rebegte volna: taktaharkány, taktaharkány. A szótagok között fűszerek, ízes, rusztikus egytálétel gőzölög a szemem előtt; talán a taktahar- és a tarhonya metonímiája. Azzal az izgalommal szálltam vonatra, hogy ma egy valóságos mitológiai világ fog megelevenedni a szemem előtt.

Ennek a taktaharkányi mitológiának bejárata a Kisvadász kocsma a vasútállomással szemben. Kólát kérek. Pár perccel múlt délelőtt 10 óra. A Kisvadász az a hely, ahol az idők végezetéig a danubiusrádió zümmög. A fröccs-öntésre szolgáló fehérbor bárgyún édes szaga dominál. A söröspoharakon ragadt habcsík mintha egy örök vízállás stagnálását mutatná. A piros székek szótlanok a sarokban. A söntés mellett álló férfiak beszélnek. Beszédüket nem értjük. A járólap hideg-hipós kockamintáját bámulom. A repedéseket. Akárha a törésvonalak valahonnan vezetnének valahová. Aztán szemem a búra alatt szomorkodó, magányos egy szem pogácsára réved; minden méltósága a sajtkorona. Kimegyünk a teraszra, a Nyíregyháza felé robogó vonat élénkíti az állóképet.


Még csak pár perce vagyunk itt, de legalább fél órának tűnik. Két idősebb urat megkérdezünk, hogy merre van az iskola. „Itt kanyarodjanak balra, aztán jobbra! Nem tudják elvéteni!” – mondja a magasabb. „Nem, nem! Menjenek egyenesen, aztán már látni fogják távolról!” – javítja ki a baseball-sapkás. Menten össze is vesznének (hiába, ilyen horderejű dolgokba bele lehet vetíteni 30-40 év keserűségét is), de igazat adunk mindkettejüknek, és valami olyasmit habogunk, hogy majd így is megyünk, meg úgyis megyünk. Alig találunk oda, mi sem természetesebb.  

Most már többszöri alkalommal fordul elő az Olvassunk együtt alatt, hogy késve kell beslisszolnom az iskolába. Ugyanaz a felettes én, akár egy univerzális pedellus, fed meg az iskolakapunál, mint amelyik gyerekkoromban dorongolt le. Iskolából késni mindig kínos. A vendégek, Pisont István és Schell Judit, még az igazgatói irodában kávéznak. Az eddigi együttolvasók közül talán Pisontot vártam a legjobban. Pisont ugyanis gyerekkorom óta a Détári Döme – Pisont István – Illés Béla referenciatengelyen helyezkedik el. Döme apám utolsó kedvence, Illés az én utolsó kedvencem. Döme honvédos volt, akárcsak az apám. Illés emtékás, akárcsak én. Pisont előbb a Honvédban brillírozott, aztán a légiós évek után az MTK-ban kergette a pettyest, csakhogy végre népsportosan fogalmazhassak. Pisont Pista tehát egyfajta híd apám és köztem. Valuska Gabó, a fotós már látja a szememből, hogy Pisontnak nem lesz sok nyugta tőlem, merthogy kérdésekkel fogom bombázni. Még nem sejt semmit ebből, kedvesen köszön. Az igazgatónő közben a nemrég felújított aulát mutatja. Aztán a szertárt. A teremhez magunktól is odatalálunk, elég a hangot követnünk.


Lehetek őszinte? Tucatnyi együttolvasás után két olyan motívum van, ami egy kicsit monoton vagy némi túlzással untat. Az egyik az M3-as autópálya, a Szentmihályi út és Hejőpapi között, a másik pedig a felvezető kör, ahol az olvasásról van szó nagyvonalakban. Persze mindkettőre szükség van: valahogyan oda kell érni Taktaharkányba, erre való a sztráda, és el kell jutni oda, hogy a gyerekek ne csak a megilletődött szituáció terhét-robaját érzékeljék, úgy, mint sztárvendégek, és mellettük még fürge fényképészek, csilláron lógó operatőrök, jegyzetelő újságírók, hanem azt is, hogy ebben a történetben nemcsak hogy benne vannak, hanem őmiattuk van az egész. Ehhez pedig bele kell jönni a beszélgetésbe. Schell Judit és Pisont ösztönösen ráérez arra, hogyan kell ezt művelni. Mímelni nem szabad. Vetíteni sem. Se haverfelvétel, se kiselőadás. Egyik rosszabb, mint a másik. Judit a színpadról, István a pályáról tudja ezt.

Noha mindkét vendégnek őszintén örülnek, mindkettejüknek be is kell mutatkozniuk, lévén Judit ritkán tévézik, és nagyobb mozifilmekben játszik, a Duna partja pedig messzire esik a Takta partjától. Istvánra pedig az egy-két nemzedékkel idősebbek emlékezhetnek, a srácok bátyjai és szülei. Judit beszél előbb. Egyik gyereke 16 éves, már nem szeret olvasni, noha kiskorában imádott, a másik pedig 3 éves, ő még nem szeret olvasni. Judit egy kevéssé ismert autós mesét olvas fel, az a címe, hogy Traff City. „Tudja valaki mi az a city?” „InterCity” – érkezik a válasz rögvest. A mese előtt mindenki kap egy kis tábla csokoládét. Szerencsére engem is gyereknek néznek. Olvasás közben a könyvespolcot nézem. Egymás mellett Békés Pál és Beney Zsuzsa könyvei. A könyvtárak nagy varázsa: szeretteink mennyi helyen lehetnek egyszerre.
 

Pisont olyan szaporán kezdi a bemutatkozását, mintha önmagát szöktetné egy forintos labdával. Jelenleg ifjúsági edző az utánpótlás-válogatottnál, 15-16 éves srácokat tanít. A sport és az olvasás fontosságáról beszél. (Elfelejtettem: van egy harmadik motívum is, ez pedig a helyes-közös közhelyeknek az emlegetése. Persze, persze, a közhelyekre szükség van, meg igazak is, minden pedagógiai pozitívumát tudom nékik, de egyszerűen csak borsódzik tőlük a hátam, néha már akkor is, amikor magam helyezem el őket, egymás után.) „A sport megtanít…” kezdetű mondatok duplán rizikósak. Ha olyan mondja, aki nem hiszi, vagy akin látjuk, hogy mennyire az ellenkezője vonatkozik az illetőre, akkor a hangsor úgy ledobja magáról jelentését, mint megvadult lipicai az ügyetlen kadétot.

Most Taktaharkányban ennek az ellenkezője történik. Amikor Pisont István azt mondja, hogy „tiszteljük az ellenfelet, és sohase nézzük le”, akkor Pisont István arra gondol, hogy „tiszteljük az ellenfelet, és sohase nézzük le”. És nem csak erre gondol, hanem így is hiszi. Azonos önmagával, és azzal, amit állít. Amikor arról beszél, hogy csapatjáték, fair play, önmagunk legyőzése, lehet hallani és látni, hogy ezek az állítások tapodtat se mozdulnak el mellőle. Nem kacsintanak jobbra, nem kandikálnak balra. Nincs mórikálás, nincs cinizmus. Nem reflektál arra, hogy ez hogyan hangzik. Önmagát hallja, ha tetszik: „önmaga szabad művésze”. (A „gólpasszt” Hegel jegyzi.) Ezen az oldalon nem támad semmilyen zavar, zavarba akkor jön, amikor olvasni kell. Utána meséli el, hogy előző este átment a szomszédba lakó magyar tanárhoz Pestlőrincen, és átvették együtt a mesét többször is. Hiába, az igazi játékos mindig edz, mielőtt pályára lépne.

Lehetek őszinte? Amikor kimentünk az udvarra focizni, úgy vártam, hogy hátha felém is gurul a labda. Az olvasás és könyvosztás után ugyanis előkerült a labda. És üres lett a terem. Az iskolai udvarok fizikai csodája, hogy azokon, bármennyire is hepehupásak vagy csálék, sokszögűek, a másodperc tört része alatt létre jön egy olyan futballpálya, amely mellett a San Siro és a Nou Camp is elbújhat. Pisont egyszerre játszik két csapatban is, de ő az edző és a bíró is. „Elég, ha kimondom, hogy mindjárt focizhattok, máris megjuhászodnak.” – mondja mellettem a tanítónő. Labdaéhség. Mi más. Pisont nem tudom, hogyan csinálja, de 1.) lő egy irgalmatlan kapufát, holott ezt még én is belőttem volna, és 2.) minden gyereket rögtön a keresztnevén szólít. A játéknak a következő program illetve a tanárok vetnek véget. Ahogyan megyünk a tornaterembe a színielőadásra, látom, ahogy István félrehívja Lacikát. „Lacika, a pályán vannak szabályok, azokat be kell tartani.” Ennyit hallok, aztán arrébb is megyek legott, az edző-tanítvány az egy intim viszony, nem kell ott téblábolni.

Az előbb Pisontnak szólt a műsor, most Schell Juditot figyelik árgus szemekkel, ahogyan nézi az egyik Mátyás király-történet dramatizált változatát. Van narrátor, helyszínváltás, zenei átvezetés. Amolyan epikus színház. Juditnak tetszik a műsor, a taps után oda is megy a kollégákhoz. „Elkésünk az ebédről! Indulás!!” – először azt hiszem, hogy a gyerekeknek szajkózzák a pedagógusok, de aztán Istvánt és Juditot is gyors léptekre szaporázzák. Úgy látszik a napközi koordinátarendszerében mindenki gyerek lesz.

Lehetek őszinte? Erről a napról az ilyen és az ehhez hasonló emlékek maradtak meg. Például a bécsi keringőt próbáló táncosok közé beálló Schell Judit. Vagy Pisont Pista, aki elmesélte nekünk hogyan került a Honvédhoz. „Gádorosról kerültem át a környék nagycsapatához, a Szarvasi Spartacushoz. Itt egészen fiatalon már a felnőtteknél játszottam. Behívtak az ifjúsági válogatotthoz is, de egy autóbalesetben megsérültem. A srácok Izraelbe mentek, én meg sírtam otthon, és játszottam tovább a Szpariban. Aztán egy nap Szurgent Lajos bácsi, a Honvéd vezetőedző, Bicskei Bertalan megbízásából lement Gyulára megnézni egy fiút. A srác nem játszott jól, Lajos bácsi visszaindult a 44-esen. Ha már arra járt, betért Szarvason a halászcsárdába. Itt a halászlé mellett rögtön kapott egy fülest is a törzsvendégektől, hogy nézze már meg a Kispisontot. Épp akkor játszottunk. Lajos bácsi tanácsára hívott aztán Bicskei. Így kerültem Kispestre. Aztán évekkel később éppen Izraelbe igazoltam. Így lett kerek az egész: autóbaleset, Lajos bácsi halászléje, Honvéd, Izrael, most meg az ifiknél vagyok edző. Semmi sem véletlen. Mindennek oka van.”  

Lehetek őszinte? A véletlenről, a sorsról, az okokról és az oktalanságokról mást gondolok, mint Pisont István, de ahogy mondja, hajlamos vagyok igazat adni neki. És talán Lacika is megjegyezte, hogyan kell nemcsak olvasni, hanem a szabályok és az ellenfél tiszteletben tartásával, írni is a játékot.


Szegő János

1 komment

Címkék: riport

A bejegyzés trackback címe:

http://olvassunkegyutt.blog.hu/api/trackback/id/tr622644198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

2011.02.07. 20:16:49

olvasni jóóóóó :)