Kérdezik otthon, hová megyünk ma együtt olvasni. Mondom: Sajóvárkonyba. Néma hallgatás a válasz. Könnyítésképpen elmondom, hogy Sajóvárkony Ózd egyik kerülete. Beszédes hallgatás. Ez maga a válasz. Szegő János riportja.

fotó: Egyed Péter

Ózdot mindenki ismeri hírből, mindenki hallott már vagy olvasott róla, a csődbe ment nehézipar és a létminimum behorpadt eresze alá beálló nehézélet honi metaforája; de Ózdot gyanítom az se ismeri, aki itt él. Mintha nem lenne a városnak közepe. A város mintha csak külső részekből, befelé hatoló perifériákból állna. A város legkülsőbb peremén helyezkedik el Center, a régi falu. Tehát az Ózd Center tábla valójában Ózd legkülsőbb pontját mutatja.

A város mai területén a 20. század elején még hét másik község is volt Ózdon kívül. 1940-ben kebelezte be Ózd Bolyok és Sajóvárkony községeket, majd 1949-ben nyerte el a városi rangot. A további öt települést (Center, Hodoscsépány, Susa, Szentsimon és Uraj) 1978-ban csatolták Ózdhoz. Ez a város belső szerkezetén a mai napig látszódik. Mesterséges város valódi városproblémákkal. Elhagyott gyárak, terpeszkedő roncstelepek, a semmiből a semmibe tartó félig felszedett, félig meghagyott iparvágányok kusza spirálja. A kutyatejet a gyárudvaron talán csak a József Attila-vers mondatja velem. Közben akármerre nézek hegyeket és völgyeket, képeslapra illő természeti képződményeket látok. Minden fűszál szomorú rendben áll.



Ahogy közeledünk Ózdhoz elkezd szemerkélni az őszi eső. A városközpontban eltévedünk. Kótai Misi a buszmegállóban útba igazítást kér és kap is: „Először jobbra, aztán az állomásnál balra kanyarodjatok. Mikor bunyózol legközelebb, Bajnok?” Máris a kerület főútvonalán a Mekcsey István utcán gurulunk végig. Ismerős-ismerős a név, de nem ugrik be honnan. Eláll az eső és megérkezünk a Sajóvárkonyi Általános Művelődési Központhoz, magyarán a sulihoz. Az udvaron legalább félszáz gyerek vár minket. Na jó, ez nem igaz, várja a Kótai Misit. Megkérdezem az egyik tanárnőt, hogy ki is volt Mekcsey. Hát persze, csapok a fejemhez. Az egyik egri várvédő, Dobó bizalmasa. És mi köze a derék várnagynak Sajóvárkonyhoz? Nos, itt halt meg, egy kocsmai csetepaté során meggyilkolták. A beszámolók szerint hátulról támadtak rá a fejszével. Az egri hős az örökkévalóságban is Dobó István mellett marad, a sarkon egymásba fut a Mekcsey és a Dobó utca.

Közben szétnézek egy kicsit az organikus iskola környékén. Organikus, hiszen a környék összes épülete az iskolához tartozik. A régi iskola köré, mely 200 éve működik, ugyanis - akár Ózd kicsiben - újabb és újabb objektumokat kellett funkcióba állítani. Több mint 400 diák jár ide, 95 százalékuk roma. Az általános iskola mellett három óvoda is hozzájuk tartozik. Így lett az oktatás színhelye a parókia, a régi szolgálati lakás, az orvosi rendelő, a hadkiegészítő-parancsnokság egyik objektuma, és a művelődési ház is. Átmegyünk az út másik oldalára, a Kultúrházba. Ott lesz majd a műsor. A baleseteket megelőzendő egész nap pedellus posztol a zebránál. A művház mellett üres telek. Momentán parkoló. Több évtizede, hogy képzeletben oda épül az új iskola épülete. A foghíjból ellenben lehetőség van elnézni a hegyek irányába. A távolban már Szlovákia. Bent tantermek, a díszteremben megállt a levegő és az idő. „A rendszerváltásig volt itt élet. Azóta pangás.” – mondja kalauzom, és hozzáteszi, hogy az igazi aranyidő a második világháború és a városba olvadás előtt volt. „Édesapám mesélte, hogy milyen táncos mulatságok, milyen kulturális élet volt itt, amikor Várkony még egy kis falu volt. Ellátta magát és a környéket is gyümölccsel.”



Kávé és pogácsa vár mindenkit az igazgatói irodában, nomeg az igazgató, az agilis Obbágy Csaba. Innen irányítja az egész központot. Szemmel láthatóan több ez, mint munkahely. Az egyik szekrény serlegekkel, érmekkel van tele. A legfelső polcon egy negyven körüli férfi gyászkeretes fényképe. „Ő Langer László” – meséli.  „Ilyen erős és egyenes emberrel sohase találkoztam. A legjobb testnevelő tanár volt, a srácok úgy tisztelték, mint senki mást. Futott, biciklizett, súlyt emelt. 2008 karácsonya előtt halt meg, előző nap még együtt fociztunk, másnap egy perc alatt elvitte a szíve.” Nevét azóta futballtorna őrzi. „A sportra nagy hangsúlyt fektetünk. Kitörési lehetőség, kordában tartja a gyerekek energiáját, és megtanítja őket a játék szabályaira is. De az informatika is nagyon fontos. Igyekszünk folyamatosan fejleszteni a számítástechnikai részleget.” Obbágy röviden elmeséli az életét: apja görög katolikus pap volt, előbb Szikszón aztán Edelényben tevékenykedett, majd ’90 óta az ózdi képviselőtestület tagja is. Az iskolát 1994 óta vezeti. Ismer mindenkit. „A legtöbb srác apjával együtt fociztam az elmúlt 15 évben a centeri focicsapatban. Ha bármi zűr van, máshogy tudok beszélni a fejükkel.” Mindjárt kezdődik a műsor, előtte még körbemegyünk a régi szárnyon. Az udvar közepén szivattyú. Az iskola alatt derékig áll a víz. Nagyon régen itt tó volt, lecsapolták ugyan, de azért a víz az úr. A statikus lassan előre köszön, állandóan ellenőrizni kell az épületek állagát.

Megérkezik végszóra Nagy Ervin is. A tanterem közepén szivacsok, a padok a sarokban. Kótai Misi marháskodik. Obbágy tanárúr, mint egy közlekedési rendőr irányítja a forgalmat. „Kiss Tihamér te ülhetsz a szőnyegre! Bíró gyerek te is!” A gyerekek elhelyezkedtek, Mészáros Antónia a kör közepén, mellette áll Ervin, Kótai a gyerekekkel beszélget továbbra is. „Misi bácsi én beszélek.”, fegyelmez diszkréten és ironikusan Csaba bácsi. Antónia röviden bemutatja a vendégeket, Misi olvassa fel először gyerekkori kedvencét. A Kullancs, a kalózkapitány olyan, mintha Rejtő Jenő írta volna a hetvenes években. Nagy Ervin is saját kedvencet hozott, méghozzá Lázár Ervintől a Szökevény szeplőt. A vendégek után a gyerekek lépnek színre. Amikor az Áron névre hallgató kisfiú megakad az olvasásban, Nagy Ervin, mint egy empatikus rendező azonnal segít: „menj vissza egy sorral.” Utána megy minden a rendes kerékvágásban.
 


Ebéd után lassan készülődünk. Az újabb kávé is jól esik az irodában. Nem kerülgetjük a kását, arról beszélgetünk, hogy mennyire van hatása a pedagógiai erőfeszítésnek. Obbágy a pedellus-progamot emeli ki ezzel kapcsolatban. Megpróbálnak minél több munkanélküli szülőt alkalmazni az iskolában. Elmeséli, hogy egyszer előbb ellopták az iskola kapuját, aztán az éjjeli őr valahogyan visszaszerezte azt. Ha nem nézne szembe a realitással, akkor csukott vagy lopott kapukat döngetne egész nap. „Tudom, hogy nem lehet a gyerekeket 45 percre lekötni. Akkor már több értelme van annak, hogy 25 perc figyelem, és utána mozgás. Vagy minek adjak fel olyan leckét, amit garantáltan nem csinálnak meg?” Ahogyan magyaráz, és főleg, ahogy a gyerekek között mozog, érteni vélem mit is jelent a józan erélyesség ezen a pályán. Egyrészt hajókötél-idegeket, másfelől higgadtságot és akaratot. „Fontos, hogy lássanak férfimintákat maguk körül. Kifejezetten jó kis csapat jött most össze a tanári gárdát illetően. Férfiak és hölgyek vegyesen.” Kimegyünk az udvarra. Ervin egy kisebb csapattal beszélget, Misi hátul focizik. Aki elhalad az utcán, az előre köszön nekünk. Kezdődik a fociedzés, Misinek és Ervinnek indulnia kell. Kapnak útra egy-egy adag pogácsát.

Mielőtt mi is hazamennénk, meg akarjuk nézni Bánszállást, az egykori bányászkolóniát, a Telepet. Csaba elkísér minket, hogy megmutassa a felújított óvodát. Méterről-méterre lesz az út egyre kátyúsabb. Öt perc alatt megérkezünk a körzetbe. Gyanakvó arcok az egyik oldalon, mosolygóak a másikon. Kutya szalad át az egyik oldalról. Kislány áll az út mellett közvetlenül a másik oldalon. Lassítunk. Amennyire lehet. „Engem itt mindenki ismer, de én is rettenetesen félek, hogy egyszer egy gyerek elém szalad.” – mondja Obbágy, és Szögi Lajos történetét látom a tekintetében. Ez az egyetlen alkalom, amikor félelmet látok a tekintetében, egyébként Csaba maga a lendület. Megfordulunk a telep végén, lakatlan és lakhatatlan viskók között gurulunk. Az óvoda épületét folyamatosan újítják fel. Épp jönnek a gyerekekért, kapunk mi is egy-egy pohár szörpöt. A legnagyobb pedagógiai kihívást a fiatal óvónő fogalmazza meg plasztikusan: „hiába neveljük a gyereket, amint bejön az apja vagy az anyja, onnantól a szülő normája érvényesül, a miénket pedig elfelejti.”
 


Itt véget is érhetne a történetünk. De nem ér véget. Búcsúzás közben a Center helységnévről diskurálunk. Fényképészünk felkapja a fejét: „A nagyapám centeri.” „Hogy hívják?” – kérdez vissza Obbágy. „Engländer volt, most már Egyed.” „Keressétek meg a Bárdos nénit, ő biztos emlékszik rá, majdnem 100 éves”, köszön el tőlünk Obbágy Csaba. Átérünk Centerbe. Útbaigazítanak minket. Megállunk a Bárdos-család háza előtt. Csöngetünk. Kiderül, hogy két házzal arrébb laknak, de amint elhangzik az Engländer név kiderül az is, hogy mindenki emlékszik a családra.
 


Az elkövetkező fél órát nehéz írásban rekonstruálni . Több mint 60 éves elfelejtett emlékek szakadnak fel. Foltszerű és éles pillanatképek. Álljanak itt a talált mondatok. „Az Ernő és a Sanyi testvérek voltak.” „A fél falu a Tiétek volt, Fiam! Ti voltatok az atyaúristen itt!” „Az egyikőjük orvos volt, a néném volt a cselédje.” „Itt volt velünk szemben a szatócsboltja a Sándornak.” Megfordulunk. Elhagyott épület, alig tartja valami. A bejárati ajtón Jobbik és L.L. Junior plakát, egymás mellett. Ilyet ki sem lehet találni. „Kedves emberek voltak.” „A zsidótemetőt innen lehet látni a domboldalon.” „Az Engländer Ernőnek és a bátyámnak egy nap eltéréssel volt a születésnapja.” „Emlékszem az anyjukra, ilyen jellegzetes zsidóorra volt a nőnek.”  „Hogyne emlékeznék rá. Kilencéves voltam akkor. Emlékszem, ahogyan elvitték őket.” „A Rácz Annuska nevére íratták a boltot még időben. Annuska járt a tarjáni gettóba, vitt nekik ételt.” „Ezek az Engländerek dolgoztak, rendes emberek voltak. Bezzeg ezek a cigányok. Rákosi idejében rend volt.” „Maga szerint mit tehettem volna, amikor megszállták Centert a németek? Apám és én? Oda kellett volna állni eléjük, és megakadályozni?” Belenézek az öregember tekintetébe, és nem tudok neki mit mondani. Egy idősebb hölgy is hírét vette az ifjú Engländer érkezésének. Folytatja az oral historyt. „A háború után néhány hónapra hazajöttek még. Utána kimentek Palesztinába. Jaffába” „Minden évben írtak levelet Anyukámnak.” „Amikor Magyarországra jöttek, ide is ellátogatott mindig Jaffanéni és Jaffabácsi.” Egy fényképet is előkotor. Izraelből küldték még a hatvanas évek elején. Senki se tudja ki van rajtuk. Ahogyan elindult a mese váratlanul, úgy marad abba is nagy hirtelen. Mindenki megy vissza a házába, a múltjába. Fáradtan csoszognak fel a verandára.
 


Négyesben felsétálunk a domboldalra. Zsebemben egy kő a szatócsbolt udvaráról. Nyolc sír van a kis temetőben, ami a család birtoka volt régen. Néhány nemzedék végső nyughelye. A feljegyzések szerint egy nagy vadkörte fa tornyosult a Friedhof felett. Előttük nem élt zsidó a környéken, gyanítom utánuk se fog már. Emlékük egy-két nemzedék után teljesen felszívódik. Innen egyszerre látni a falut, az országutat és a vasúti pályát is. Az egyik sírkő darabokra törve. Nem tudni, ezt természeti pusztítás vagy emberi kéz okozta-e. Megpróbáljuk összeilleszteni a sírkő sárba ragadt darabjait. Az évszámokat se tudjuk kiolvasni. Ami biztos: valamikor megszületett, valamikor meghalt. Ami bizonytalan: maga az élet.  
 

Szegő János
 

A bejegyzés trackback címe:

https://olvassunkegyutt.blog.hu/api/trackback/id/tr652307134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.