Úgy látszik ez már az idők végezetéig (persze lehet-e vége az időnek?) így marad. Mindig elkések az iskolából. Hiába indultam el látszólag időben (már megint az idő), nem jött a villamos, a másik pedig az orrom előtt ment el, így tehát gyalog indultam el a Népszínház utcán a Köztársaság tér felé. Ezen a tavaszi délelőttön a napsütés a repedezett aszfalton már nyári határozottsággal és verőfénnyel tükröződik. Beszorul a kánikula a háztömbök közé, és szeptember végéig nem is talál ki innét. Hiába az elmúlt évtizedek kopása-változása, valahogyan mándys lesz a környék. Eszembe jut A locsolókocsi egyik része, ahol Bori elmeséli Totyinak, hogy milyen leckét kapott. De át is adom a szót Mándynak, én úgyis éppen sietek a Deák Diák Általános Iskolába. „– Hat szót kaptam. Abból kell megírni az egészet. Totyi még mindig nem értette. – Mit kell megírni, milyen hat szóból, és kinek? – Zsuzsi néninek – mondta Bori. – Hat szóból kell megírni a házi feladatot. Hat szót adott, és abból ki kell találni az egész történetet. – Hat szó. És most, mintha egy vonalas füzetben sétálnának: Bori és Totyi. A lap szélén egy-egy szó: Tér, kánikula, eső, pad, kapualj, utca. – Ebben minden benne van – bólintott Totyi.” Ebben a hat szóban benne van Mándy egész mitológiája, én pedig a mitikus tér egyik konkrét sarkához érek a Köztársaság téren.

fotó: Valuska Gábor

A mélyben épül a négyes metró, mellette egyhangúan omlik össze az Erkel színház, mely olyan magányosan áll a téren, mintha ott felejtették volna, és már nem is reménykedik abban, hogy visszajönnek érte. Noigen, ez itt a felejtés tere egyfelől, másfelől pedig éppenhogy valami emlékezetes kezdődik a téren található iskolában.

Az iskolakapun belépve rögvest szabadkoznék, hogy miért is késtem, azazhogy alig késtem – hiába, kísértenek az iskolareflexek –, erre azonban nincs módom, mert a pedellus kedvesen magyarázza, hogy merre találom az Olvassunk együtt kampánynyitó sajtótájékoztatóját. A teremben félkörben ülnek a kampányban szereplő hírességek, velük szemben a sajtó. Most ismertetik a kampány lényegét, aztán mindenki próbálja megfogalmazni, hogy miért is tartja fontosnak az együttolvasást, és hogy miért szeret olvasni.

A válaszok időnként, minden jóindulatuk ellenére, vagy inkább azzal együtt, banálisak. Végtére is nem könnyű, sőt meglehetősen nehéz, visszhangzó közhelyek, jól csiszolt sablonok nélkül szóba hozni az olyan ügyeket, hogy miért jó olvasni, és miért rettenetes a társadalmi előítélet. Merthogy ez lenne az Olvassunk együtt kettős vállalása: felvillantani azt az örömöt, delejt, amit egy könyv (a könyv) jelent, kezdve onnét hogy kézbe vesszük és megszagoljuk, odáig, hogy életünk végéig emlékszünk egy-egy mondatra, és a könyv magától nyílik ki ott, ahol ki kell nyílnia. A másik vállalás pedig az lenne, hogy az olvasás segítségével javítani lehessen az esélyegyenlőség, a társadalmi integráció, és deszegregáció esélyeit. Eleve az olvasásról nem könnyű beszélni. (A beszédről ellenben nagyon jó olvasni.)

A kampány arca Mészáros Antónia kérdezi a körülötte ülő vendégeket. A nagy egyetértés mellett elhangzanak egymással ellentétes vélemények is. Brózik Klári és Tóth Olivér szerint az olvasásban a társas magány a legsajátabb, Kepes viszont a könyvek utáni szabad beszélgetésre, a dialógus lehetőségére helyezi a hangsúlyt. Mészáros Antónia felidézi, hogy amikor nyári munka gyanánt kisgyerekeket táboroztatott, minden nap zsebre vágott egy könyvet, és ha volt egy szabad fertályórája, akkor leült és elkezdett olvasni. Néhány nap elteltével arra lett figyelmes, hogy a kislányok elkezdik őt utánozni: nadrágjukban egy-egy könyv lapult. Aztán az is megtörtént, hogy nem csak ott hordták a könyvet, hanem ők is előhúzták, köréje gyűltek és elkezdtek vele együtt olvasni. Az olvasás mindig tapintható öröm is. Schell Judit remek ellenpontja volt a többi megszólalónak, a rá jellemző fanyar öniróniával bevallotta, hogy kétéves gyereke még nem olvas, tizenhat éves fia pedig már nem olvas. Amint megtanult olvasni, rögtön el is fordult a könyvektől, pontosabban másfelé fordult a figyelme.

A sajtótájékoztató moraja és néhány termoszkávé után két emelettel feljebb Dobó Kata és Kepes András szereplésével megkezdődött a tényleges együttolvasás. Kepes kérdésére, hogy szerettek-e olvasni egyszerre érkezett az igen és a nem, ráadásul ugyanazzal a hangerővel, és mintha ugyanazokból a szájakból. Az olvasást szeretők tábora mellett a másik csapat a foci és a számítógép jelszavakat hangoztatta. Kepes utána arra terelte a szót, hogy mi a különbség a könyv és az abból készült film között. A nyolcéves Ernő, aki nem mellesleg egyszerre drukkol a Real Madridnak és az FC Barcelonának, megtestesítve ezáltal a homo aestheticust, abban látja a fő különbséget, hogy a filmből kihagynak jeleneteket, a könyv pedig sokkal izgalmasabb. Arról nem is beszélve, hogy mindenki úgy néz ki, ahogyan mi azt elképzeljük.

Azt, hogy kiolvasson fel előbb, Dobó vagy Kepes, a gyerekek döntik el, méghozzá a „lányoké az elsőbbség, fiúké a dicsőség” gyűszűnyit szexista mantrájával, melyet a lányok mondanak a leghangosabban. Így Dobó Kata kezdi A rút kiskacsa klasszikus meséjével. Kepes másféle mesét választott, Bársony János Cigány mesék című kötetéből olvasott fel egy rövidebb darabot, a Mihaszna mesét, amely a cigány Zora és a nem-cigány Laci barátságának próbatételét beszéli el. Laci aggodalmas rokona, mikor megtudja, hogy vére egy cigány kisgyerekkel barátkozik, figyelmezteti, hogy ilyen mihaszna emberekkel ne találkozzon. A mese végére aztán kiderül, hogy a faluba mi hasznuk és mennyi hasznuk is van a cigányoknak. (Az épületes mese pedagógiai funkciója egyértelmű és kikezdhetetlen, ugyanakkor bárminemű rasszizmus és xenofóbia ellenpéldája nem lehet a társadalmi hasznosság hangoztatása. Nem funkciók, hanem emberek élnek egymás mellett.)

A gyerekek az Andersen-mese közben kicsit mozgolódnak, az egyik fiú a mellette térdelő kislány haját fonja. A második mese rövidebb, intenzívebben figyelik. De hogy eljut-e hozzájuk az üzenete az csak később derül ki. Egyenlőre nyoma sincs az ellenkezőjének. Mielőtt a menzára rohannának (ebéd: tökfőzelék és piskótatekercs) Dobó és Kepes aláírja az iskolába hozott ajándékkönyveket, melyeknek egy része a suliban marad, másik részüket hazavihetik a gyerekek. Az iskolások is készültek ajándékkal: kézzel írt és körbe rajzolt mesefüzettel.

Ebéd után a Barboncás bábszínház együttes játszott együtt a gyerekekkel. De ennek a végét már nem tudtam megnézni, ugyanis csöngetés előtt el kellett mennem az iskolából. Mindez, még tanítási idő alatt, legálisan elmenni a suliból, régen vágykép volt és nagyon ritka alkalom, hisz az ablakból úgy tűnt, hogy az utcán szabadon járni-kelni az egy másik világ. Nos, most ebbe a másik világba úgy tértem vissza, hogy még maradtam volna egy kicsit az iskolában. Az Olvassunk együtt következő rendezvénye a Könyvfesztiválon lesz, Tóth Krisztina és Lackfi János közreműködésével.

Szegő János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.