Hogyha keresztül hajtunk ezeken az utcákon, az lesz az érzésünk, hogy az idő sajátosan van jelen a házak között. Van is, meg nincs is. Olyan, mint Tiszabő térbeli megközelíthetősége. - Az Olvassunk együtt Tiszabőre látogatott. Riport.

 

Nehéz eldönteni, hogy Tiszabő a temetőnél kezdődik, vagy inkább ott ér véget.

Fotó: Valuska Gábor

Ahogyan balra kanyarodunk a Fegyverneket Abádszalókkal összekötő alsóbbrendű útról, az első tiszabői keresztutca a Hajcsár utca. Ezen a környéken vannak az egykori tsz elszórt maradványai. Utána érkezünk meg a temetőhöz, amely szemmel láthatóan a település felé kénytelen terjeszkedni, ezt mutatja az a néhány újabb sír, amely a gazzal benőtt keresztek mellett talált magának immáron örök lakhelyet. A fejfákról nehezen lehet leolvasni az információkat, a rossz minőség, a gondozatlanság, és a perzselő napfény eltünteti az egykorvolt életek utolsó nyomait is. Ami közösnek mutatkozik a rövid élethossz. Zömében negyven- és ötvenéves emberek nyugszanak itt.

Hogyha a térkép alapján tájékozódunk Tiszabőn, mintha megállt volna az idő: Gorkij utca, Néphadsereg út, Május 1. utca, Béke utca, Micsurin utca. Hogyha keresztül hajtunk ezeken az utcákon, az lesz az érzésünk, hogy az idő sajátosan van jelen a házak között. Van is, meg nincs is. Olyan, mint Tiszabő térbeli megközelíthetősége. Tiszabő zsákfalu lett, miután megszűntették a tiszai átkelőhelyet. Míg korábban a folyami közlekedés bekapcsolta a falut a kistérség életébe, azóta a komp hiánya még inkább elszigeteli az itt élőket. Ám a Tisza továbbra is meghatározza az életet, 2000 tavaszán a folyó 11 méternél tetőzött, az árvíz 85 házat lerombolt, több mint 400 pedig súlyosan rongálódott. Mivel a házak 85 százaléka vályogból épült, gyakorlatilag semmi védettséget nem élveznek az áradásokkal szemben. A vályogviskókhoz képest különösen kirínak, látványosan kitűnnek azok az új építésű, antikos oszlopokkal teletűzdelt, giccsesen díszített cicomavillák, amelyek közül a legillusztrisabb épület tetején egy turulszobor trónol a maga természetes, azaz rettenetes tartásával. Hogy a totemállat védi-e a házat, vagy éppen a többi házat akarja-e támadni, nehéz eldönteni.

A Tiszától egy kőhajtásnyira lévő iskolát másodjára találjuk meg. A tanteremben a kisgyerekek Puskás Petivel énekelnek együtt, Tóth Olivér képezi a ritmus szekciót. Puskás Petit mindenki ismeri a tévéből, néhány fiatal anyuka, aki elkísérte a gyerekét, kérdezi, hogy mások is jönnek-e még a sorozatból. Puskás dedikál: papírra, alkarra és jogosítvány tokjára. Utóbbin Magyarország egészét befedi a neve, lévén a tok elülső oldalán az ország térképe látható. A gyerekeknél csak a tanítók izgatottabbak, talán ezért is viselkednek inkább úgy, mint a kedves őrző-védők, akik higgadt, de határozott mozdulatokkal intik csendre a gyerekeket. Ez pedig ma különösen nem megy könnyen. A gyerekek törökülésben ülik körbe a termet, László Flórát az OE koordinátorát hallgatják, aki elmondja a látogatás apropóját. Utána az egyik másodikos diák, Helga Viktória áll fel, és kezdi el szavalni Csík Ferenc Anyám című versét: „Anyám arca fekete füstfelhő, / Anyám karja gyöngéden ölelő. /Anyám szíve szeretettel teli, / A szegénységet nehezen viseli. // Anyám ha kérnek ad /Anyám, ha nem kérnek is ad. / Anyám cigány, ezért mindig megalázzák! / Anyám belülről sír, kívül sose lássák”. A kislány itt megtorpan egy pillanatra, bizonytalan lesz a folytatásban, nem tudja, hol folytassa, ezért inkább újra kezdi az egészet, hogy aztán befejezze: „Anyám, ha kell napszámos, cseléd. / Anyámnak a munkába sose kell ebéd. / Anyám néma csendben fésüli a haját, /Anyám, ha beteg, titkolja a baját. // Anyám arca fekete füstfelhő, /Anyám karja gyöngéden ölelő. / Anyám szíve szeretettel teli, / Mégis, mert cigány mindenki megveti.” Helga egyszerre morzsolja a verset, ahogy memoritert szokás darálni a memóriapartjáról, de közben egy-egy sornál és sorvégen hallani a hangján, hogy átgondolja és megérti mit is mond voltaképpen. Átérzi a vers szövetét. Dermesztően szép pillanat, ha nem a legszebb a nap folyamán.

A vendégek közül Puskás kezdi el Tim Burton abszurd bökverseit felolvasni. A nonszensz limerickek, pajzán élcek és melankolikus etűdök nagy részét a gyerekek elsőre nem értik. Idegenszavak, dupla fenekű, na jó: duplaseggű szójátékok, adult és aludt erotika, de ez cseppet sem zavarja őket: elementáris örömmel olvassák a szövegeket. Tízen-tizenketten licitálnak a könyvre, a felolvasó mellett ugrásra készen állnak, hogy ugorjanak a szövegben. A másodikosok egy része folyamatosan tudott olvasni, és csak az idegen vagy ismeretlen szavaknál torpantak meg, másik részük csakis szótagolva képes olvasni, ettől minden szó kiejtése fizikai művelet lesz. Küzdelem, melynek sikerét taps koronázza. Sajátos öröme ez a szövegnek. Tóth Olivér közelről indít. Szó szerint is, hiszen Túrkevén született. „Roma vagyok én is” – mondja utána, de erre valahogy senki se reagál külön semmit. Hogy vajon ez a gyerekeknek mit jelenthet, hogy számít-e nekik vagy sem, másik, továbbvezető kérdés. Tóth arról az útról és küzdelemről beszél, ami Túrkevétől a zenés színházig tartott, a munkáról és a szorgalomról. Móra Ferenctől A hegedűt kezdte el, utána Az aranyborjú népmeséje következett. Utóbbi olvasását Puskás vette át, hogy Tóth és alkalmi játszótársa egy fiatalember, párosan rögtönözze a mesés fordulatokat. A gyerekek is készültek, együttszavaltak verseket, a legszebb alighanem József Attila Altatója volt.

A földszintes iskola folyosóján váratlan öröm ér: Farkas Jánosnak, a 66-os vébén a braziloknak csodagólt lövő, káprázatos Vasas-csatárnak külön sarka van. Mezzel, fényképekkel, információkkal. Farkas Budapesten született, tudtommal nincs külön köze Tiszabőhöz, így minden bizonnyal, mint híres és mindenki által respektált magyar cigánynak vagy cigány magyarnak állítanak neki emléket. (A városi legenda szerint, amikor Farkastól a Pipacs mulatóban azt kérdezték, hogy „mit iszol cigány”, barátja-csapattársa Mészöly Kálmán indulatosan kelt a védelmére. Farkas erre nyugtatni kezdte a Szőke Sziklát, hogy felesleges dühbe gurulnia, végtére is ő tényleg cigány.) A folyóson a tablókat nézegetjük. Feltűnik, hogy a Mága az egyik leggyakoribb név. Kérdésemre, hogy vajon a híres zenész is ehhez a családhoz tartozik-e, az egyik tanítónő némán bólogat.

Eljött az ebéd ideje is. Az iskolába nincs konyha, a sertésgulyás máshonnan érkezik. Az egyik teremben terítenek meg. Az iskolapadokat összetoljuk, a kisszékekre ülünk, evés közben beszélgetünk Dáviddal, Zolival, Gézával és Dezsővel, akiknek egyöntetűen Van Damme a kedvenc akcióhősük, bár Dávid néha a Micimackót is olvasgatja. Ebéd után a gyerekek magukhoz vesznek egy-egy széket. Indulunk a Művelődési Házba, a Karaván színházi előadására, ami szintén a program része. Útközben az egyik tanítónővel beszélgetek. Kérdeznem se kell, rögtön mondja a lényeget. „Közel 90%-os a munkanélküliség, alig van magyar a faluban.” A magyar és a cigány, két egymást kizáró etnikumot és homogén csoportot jelöl a fogalmai szerint. A másik tanítónő, minden különösebb rasszista él nélkül, szintén ezt az elválasztást használja. Kérdésemre, hogy milyen volt itt régen az élet, az idősebb tanítónő szabadkozik, hogy eredetileg nem idevalósi, majd felidézi a múltat. Tiszabő viszonylag gazdag agrárfalu volt régen, sőt, a 19. század elején járási székhely rangot kapott. A korabeli ipar intenzíven jelen volt, és működött a faluban gyufa-, ecet- sör és szeszgyár is. Az egyik negatív fordulat, amennyire rekonstruálni lehet a történelmet, a kiegyezés körüli modernizációnak tudható be. A Szolnok–Debrecen vasútvonal, melyet 1857. november 25-én adtak át a forgalomnak, elkerüli Tiszabőt, olyannyira, hogy a legközelebbi állomás, Fegyvernek-Örményes 15 kilométerre van a falutól, lévén az állomás Örményesen található. Ezután az ipar más vágányokat keresett magának, maradt a mezőgazdaság, évi 500 milliméternyi csapadékkal. Magyarország egyik legszárazabb vidékén járunk.

A tanítónő emlékidézésében egy szegény, de kiegyensúlyozott falu képe jelenik meg a szemünk előtt. Mint mondja, az itt élő zsidók évszázadokon keresztül szorgalmasan dolgoztak, élénkítették a kereskedelmet, segítették a falut. A Tiszafüredi Menóra Alapítvány információi szerint 1850-ben Tiszabőn 424 zsidó lakott, ez a járásban a legmagasabb szám. „Aztán minden megváltozott, amikor a zsidók végleg elmentek” - mondja. Az igehasználat megüti a fülem, azok az emberek nem elmentek, hanem elvitték, elhurcolták őket. Egyetlen egy igében benne rejlik a múltfelejtés és az elfojtott hallgatás negatív ereje. A zsidóságnak nyoma sincs Tiszabőn, mintha nem is lettek volna. (A zsidók aranykora az 1850-es évekre esett, a kiegyezés utáni mobilitás nagyobb városokba vonzotta és engedte az itt élőket. A hitközség, melyet 1765-ben alapítottak – a Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint – 1921-ben feloszlott. Harmincegynehány tiszabői zsidót deportáltak.) A tanítónő aztán folytatja dióhéjban a történetet, a cigány lakosok betelepítéséről, és a magyar lakosok elköltözéséről, és arról, hogy ez a kettő úgy követte egymást, mint az ábécé két betűje. A bajt csak tetézte a rozoga termelőszövetkezet szétverése, és a gyanús kárpótlási ügyletek. Egy húsüzem is megépült, de a felszereléseket kilopta és eladta a tulaj. A falu körüli telepeket felszámolták ugyan, de így az egész falu lett egy telep. Azt már a másik, fiatalabb tanítónő meséli el, hogy ugyanez az elvándorlás történik meg az iskolások között is.

A faluban élő magyarok eleve a szülők, nagyszülők nemzedéke, a fiatalabbak zöme azonnal elköltözik. Így a helyi iskola majd minden tanulója roma. Hogyha a cigány gyerekek a fegyverneki általános iskolába vagy szakiskolába mennek, a nem cigány szülők rögtön átíratják gyerekeiket a közeli Törökszentmiklósra. A dominó-elv értelmében, ha a miklósi iskolákba mennek a cigány gyerekek, a nem cigány gyerekek mennek tovább a nagyvárosba, Szolnokra. Így elkerülhetetlen és folyamatos a szegregáció. A fiatal tanítónő a szarvasi Pedagógiai Főiskolai Kar után tért vissza szülőfalujába, ahol négy évig kell tanítania, az ösztöndíj ellenében. Elsős osztályt szeretett volna kapni, ez a második éve a gyerekekkel. Így könnyebb, hiszen a kezdetektől közösen alakíthatják a szokásokat, szabályokat, de azért így is nagyon nehéz. Kérdésemre, hogy elkerülhetetlen-e a szegregáció, határozott igennel felel, majd ösztönösen magyarázkodni kezd arról, hogy nem rasszizmusból beszél így, és igyekszik az előítéleteit felszámolni. De nem tudja.

Közben a művelődési házba értünk, a Karaván a Minden egér szereti a sajtot című darabot adja elő. A gyerekek az első poén után felkacagnak, a tanítónők ösztönösen csitítják őket. Folyamatosan jönnek a szülők is, hogy belenézzenek az előadásba. A művház előterében a Chachipe vándorkiállítás fényképeit állították ki. Régi Csepel-biciklik dőlnek a falnak. A szomszéd üres telken keverékkutya szaladgál. Az utcai szemetet közmunkások szedik össze. A szemeteskukák látványosan üresek. Piros Zsiguli húz el legalább 90 kilométeres sebességgel. A tanítónő megvárja, hogy elhajtson, utána mondja, hogy a faluban néhány meggazdagodott család irányítja az életet a szokásos módon. Uzsora, játékgép, futtatás. (Tiszabő az elmúlt években az öthetes M. Clara Dzsenifer rejtélyes eltűnése miatt került be az országos sajtóba. A szélsőjobboldali-náci orgánumok pedig folyamatosan Tiszabővel példálóznak.)

Visszatérünk az oktatás kérdésére. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig, kísérleti jelleggel reformpedagógiai módszerekkel (Freinet-módszer, Waldorf-iskola) tanítottak, azonban a látványos eredmények ellenére az önkormányzat gátat szabott a folytatásnak. (A program a szolnoki Roma Esély Szakiskola keretében működhetett tovább, melyben az első, tiszabői kísérleti osztály diákjainak egy része is tovább tanulhatott.) Rákérdezek a templomra, amelynek a homlokzata renoválva van, ellenben több értelmezhető oldala nincsen jóformán. Néhány éve úgy volt, hogy lesz itt állandó pap, de amikor megérkezett a jelölt Fegyvernekről, és látta mi van, úgy döntött, hogy ebből ő inkább nem kér.

Lassan indulunk vissza. Teszünk egy-két kört a faluban. Az egyik vegyesbolt molinóján az áll, hogy „tulajdonos: Sheriff”. Egy másik kisbolt zárva, mint megtudjuk, az alpolgármesteré, magyarán ne is kérdezősködjünk. Nem is akarunk. Ahogy az ismeretlen autó, benne négy ismeretlen férfival, köztük egy fényképésszel és egy operatőrrel, keresztül hajt a falun, arra leszek figyelmes, hogy nem is mi nézzük őket, hanem ők néznek minket. Teljes joggal. Több mint gyanús lehet szociográfus csapatunk, a tavalyi gyilkosságsorozat után minden és mindenki gyanúsabb. Így nem lett lefényképezve az egyik bolt reklámszövege sem: „kacsafej kapható.”

Szegő János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.